Írás és fotó: Borbély Ilona
Október 22-én örömfestést tartott Simon M. Veronika a Táncsics Mihály Kultúrház és Könyvtárban. A művésznő és a szép létszámú csoport munkáját művésztársak segítették. Az eseményen részvételével megtisztelt minket Stancsics Erzsébet és Enyedi Béla is.
Az ácsteszéri Kopasz-hegyről együtt festettek egy-egy szép olajfestményt. A faluban mindenki ismeri e helyet, és tudja nevezetességét. Táncsics Mihály önéletrajzi könyvében úgy emlékezik meg róla, mint amely egész életére eldöntötte sorsát.
Különleges életút kezdete és zárása e hely. Történetével mintha egy szép magyar népmese indulna, de ami itt történt, az minden igaz.
A tizenkilenc éves Táncsics a Kopasz-hegy alatti dűlőn volt úrdolgában szántani. Az amúgy is gyenge ökrei kifáradtak, megszánva őket Mihály a barázda végén kiállt a sorból. Amint észrevette ezt a hajdú, máris suhogott a mogyorófapálcája. „Agyba-főbe verte” Táncsicsot. A botozás testébe, de még inkább lelkébe vágott. A faluban jól ismert és kedvelt Mihály számára erős volt a szégyen, a megaláztatás. Az ifjú – aki eddig magától értetődőnek gondolta, hogy ősei sorsát folytatja – megfogadta, hogy többé nem megy robotba, kilép a parasztsorból.
Ácsteszéren ekkor egy nagy utat látott meg maga előtt, melyen a későbbiekben mindenhová magával vitte és képviselte a szegények sorsát. Egész életét ennek szentelte.
Nem mindennapi életpályája végén, hetvennyolc éves korában éppen egy szép októberi napon hazazarándokolt Ácsteszérre. Bebarangolta szülőföldjét, többek között a Kopasz-dűlőt, ahol fordulatot vett élete. Talán ez a látogatás adott erőt neki ahhoz, hogy öreg napjaiban se térjen le a neki kiszabott útról.
